Suhajda Szilárd - Napló – 2017. május 11.
Miután leértünk az alaptáborba, nem is vesztegettük az időt sokáig, másnap rögvest el is indultunk Namche Bazár felé! Minden egyes nap, amit alacsonyabban tudunk tölteni, hatalmas mértékben elősegíti a minőségi pihenést és a teljesebb regenerációt! A Déli-nyereg magassága alaposan megsarcolt bennünket – újjá kell építkeznünk!
Edina és Dávid, Ang Phurbával együtt, már reggeli után nekivágtak. Én, szokás szerint még molyoltam ezzel-azzal, ám mire magam is készen álltam, sűrű, vizes havazás lepte el az alaptábort. Így még tovább vártam, de előbb-utóbb nekilódultam a téli hangulatban is – egyszerűen már nem bírtam magammal! Szegény túrázók, akik ezen a napon érkeztek az alaptáborhoz, nem sokat láttak! Tökéletesen akklimatizálódva, termetes zsákkal a hátamon is, fürgén kerülgettem a bőrig ázott trekkerek sorát. Élvezetes volt saját tempóban haladni; még a szürke, pancsos idő sem szegte kedvem!
Gyors ebédem színhelye Lobuche volt. Mire innen továbbálltam, már egy kicsit alábbhagyott a havazás, s mire a Thokla-hágó síremlékeihez értem, már a Nap is ki-kikukucskált! Egyedül a völgyekben, olyan érzésem volt, mintha felfedező lennék: úgy bukkantak elő a ködből a táj újabb részletei, mint annak idején a stratégiai játékok felderítetlen területei, ahogy egyre távolabb garázdálkodtunk a térképen. A kilencvenes években még lekötöttek a számítógépes világ csodái: Command and Conquer, Red Alert, Dungeon Keeper - nem hiszem, hogy sokan emlékeznének ezekre…
Megjelennek a zuzmók, mohák, a talaj, trágya és virágok, apró cserjék; a levegő élettel telik meg, illatokkal és szagokkal; szinte harapni lehet! Az ember új erőre kap, ahogy megérzi mindezt: hirtelen nem kőtörmeléken bukdácsolok tovább, hanem puha, szinte szivacsszerű, csendesen dobogó, homokos-földes ösvényen – kedvem lenne indiánszökdelésben tovább ugrálni! A horizonton közben vad csúcsok rajzolódnak ki, amint a Nap lenyugvó sugarai megérintik őket: a völgyben sűrű köd fehér foszlányai lebegnek, míg odafent már kitisztult – a „golden hour”, a fotósok kedvelt pillanatai, olyan mint egy vízió! Őrült szimfónia az egész! Egyik pillanatban feltűnik, hogy folyamatosan ismétlődő csipogás töri meg a csendet: mi lehet ez? És ekkor meglátom a kék madarat! De nem ám csak amolyan kékes, vagy kékszerű madár reppen fel előttem, hanem olyan mélykék, szinte már ragyogó, mint a bársony! Ennél szebb kéket találni is nehéz! Vajon mit szólna Máté Bence a jelenséghez? Ismerné? Ti ismeritek? Valaki tudja, mit láthattam? (Akkora volt, mint egy fekete rigó, de kék, mint a legdrágább bársony!) Megigéz az apró állat: mintha valamilyen isteni követ lenne, egy hírnök; csipogása angyali dallamnak tetszik az esteledő völgyben. A sok örömködés és fotózás közben hirtelen észreveszem, hogy elhagytam fél pár szandálom, amit ráadásul nem is rég vettem a Tengerszemben! Szívom a fogam, de mielőtt átadhatnám magam a csalódottságnak, fejlámpát kapcsolok és tovább sietek: beereszkedem Dingbochéba – a már jól ismert fahéj illat fogad…
Az estét abban a kis fogadóban töltöttem, ahol felfelé is megszálltunk. Dávidékat nem találtam, bár utólag kiderült, valójában szomszédok voltunk. A pici, estére felfűtött helyiségbe betoppanva kíváncsi szemek kísértek és hamar népes, indiai társaság vett körül, megannyi kérdést nekem szegezve – amint a helytartó is csatlakozott és Ueli Steck kapcsán könnybelábadt szemekkel hozta elém az újabb csupor gyömbérteát és a torkomnak kedvezve fokhagymalevest, már nemigen utasíthattam el, hogy itt maradjak! Ezen az estén, hosszú idő után, újra ágyban aludtunk. Nagy élmény volt!
