Suhajda Szilárd - Napló – 2017. április 29.

A technika ördöge. Hosszú ideje viaskodunk már, valójában nem csak az áramellátásunkkal, de minden mással is. Hol ez száll el, hol az: az étkezősátor piciny gázmelegítője is igen hektikusan viselkedik mostanában, hiába húzódik Edina oly közel hozzá! A fiúk egy nagy kővel terhelték le a kapcsolóját, de amint az félrecsúszik, máris ezerrel ömlik a sátorba a gáz! A sokat emlegetett helyi internet is talány – megállapítjuk, továbbra is a legmegbízhatóbb, egyszerű és nagyszerű társ a műholdas telefon, ha kommunikációról van szó! Ám a routert telepítő sherpa javulást ígér! Ráadásul, végre hírt kapunk a GoalZero-ról is: még ma megérkezik az új! Már készítjük is elő a töltendőket! Minden elektromos kütyünk energia után sóvárog! És amennyit Ang Phurba és Dávid a benzines generátort rángatták mostanában, mi is!

Az alaptábor szintjén meditatív nyugalomra törekszem. Tudom jól, hogy pihenni, regenerálódni itt van igazán esélyünk. Ugyanakkor sokszor érzékenyek tudunk lenni – lehet, néha nem jól fejezzük ki magunkat vagy rosszul reagálunk. Mégiscsak itt vagyunk immár több mint egy hónapja és pihenés ide vagy oda, a komisz fáradtságot olykor nem tudja elűzni az ember. Minden olvad körülöttünk, majd minden újrafagy: a jég és kő világa állandó, ragyogó, sivár, egyszerre izgalmas és egyhangú – napról napra ugyanaz, mégis mindig változik! Még a sátram beltere is, maga a hálószobám is átalakul: megdől, besüllyed, felpúposodik, hullámzik. Éjszaka nagyokat pattan a jégalap! Kövek görögnek le, jégoszlopok reccsenek ketté, olvadékpatakok születnek, térülnek el és szűnnek meg! Szerencsére a mi táborunk tökéletesen izolált a sokaságtól: nem is érzékelem, hogy több száz sherpa és mászó lakik megszámlálhatatlan sárga kis odújában a morénadomb másik oldalán. Az alaptáborban olykor teljes a csend. Az esték is oly sötétek mostanában – hol vannak már a teliholdas, csillagoktól ragyogó éjszakák? Minden állandó, mégis minden változik. Mi is. A testünk átalakul. Érzem, amint az izomzatom fogyatkozik - egyik hétről a másikra leszek inasabb: mint egy állat, aki alkalmazkodik a környezetéhez.

Eszembe jut, amikor hónapokkal ezelőtt fotózásra hívtak, Dávidot és engem: smink, púder, fények, vasalt ing. Illatok és kényelem, minden részletre kiterjedő bűvös figyelem. Egy gyűrődés, elálló hajtincs, apró szöszöcske, vasalásnyom? Bevallom, érdekes élmény az is! Egy másik világ. Ma pedig itt ülünk, kissé leszálkásodva, szőrösen és büdösen, bőrünk felperzselve, kisebesedve, és azt nézzük, mi az a furcsaság, ami a teavízben úszkál – valójában mindegy is, már rég lenyeltük! Ilyesmire nem adunk! Olykor még Edina is csodálkozva néz ránk! A legkomolyabban mondom: az alaptábor maximális luxust jelent a hegyen töltött napok után! Óvakodva lépek be a WC-sátrunkba. Nem mindenki viselné a látványt – hallgatom a patakot, érzem a ponyván átsugárzó Nap melegét a hátamon és elégedetten hümmögve konstatálom: milyen kényelmes és nagyszerű is ez most! Valóban az! Hiszem, hogy kellőképpen figyelek és eléggé értékelem. Nem csak ezt: mindent!