Klein Dávid - Napló – 2017. április 30.
Hol a rákban vagyok??? Először nehezen helyezem el magam: 35 napja indultunk el Budapestről, azóta átvágtunk, átgázoltunk, átvonszoltuk magunkat színes katmandui napokon, egy héten keresztül masíroztunk felfelé a Szóló Kumbu völgyein és hágóin keresztül az alaptábor felé, átéltünk betegséget, rengeteg természeti és kulturális szépséget, elfoglaltuk az alaptáborunkat és már hetek óta nem szokatlan, hogy reggelente a sátor ajtaját kinyitva egy több kilométeres, semmihez sem hasonlítható jégesésre esik első, még álomittas tekintetünk. De nem ma…
Két vastag paplan alatt heverek, egy ágyon. Á, igen: ez Dingboche. Nem a Lenti Világ, ami már szinte álomszerű, de nem is a Hegy. Valami köztes térbe, furcsa díszletek közé kerültem. Nyíma, a fogadós azt játssza, hogy fogadós, és persze az egész falu asszisztál: azt játszák, hogy ők egy falu. (A valóságban az első igazi falu, ami a turizmus nélkül is létezne, az innen egy órára található Pangboche, ahol már bokrok, elvétve csenevész fák is előfordulnak. Dingboche – ha mi, nyugatiak nem bóklásznánk errefelé – esztenákból és magaslati legelőkből állna csupán.)
Van internet. (Persze a kaparós sorsjegyre emlékeztető internet kuponok – kódok – rémisztő gyorsasággal fogynak, de a net valóban elfogadható sebességű.) A fogadó tetején 800 W-nyi napelem, így gyakorlatilag áramom is van, szinte korlátlan mennyiségben. Filmrészleteket küldök haza, az utolsó akklimatizációs kör utáni pihenőnket szervezem, a meteorológiát nézegetem… Élvezem, amint ebben a takaros, fura hegyifaluban, a Khumbu Fogadó söntésének egy sarokasztalánál berendezem mini-irodámat. Látom, hogy az alaptábor felé igyekvő (vagy onnan visszatérő) turisták kíváncsian méregetnek: ki lehet ez a szakállas alak?
Este egy sör mellett összebarátkozom az ukrán lányokkal. A vaskályhában lobog a tűz, egyik mérő jaktrágya lepény a másik után fogy el… Késő este visszaballagok a szobámba: a hegyek fekete sziluettje felől jeges szél üzen.
