Suhajda Szilárd - Napló – 2017. április 4.
A 3860 méteren töltött éjszaka után optimistán és lelkesen húzom lábaimra megbecsült Lokit bakancsaim. Csodaszép a reggel, hármas fogatunk és Phurba a többieknél korábban rajtol, hiszen útközben pudzsánk lesz! A rövidke kitérő néhány épületből álló, csendes „tanyavilágba” visz. A láma már vár minket. Zokniban lépünk be a hajópadlós, árnyékos szobába. Tömjén és öreg fabútorok illata keveredik; a falakon relikviák és csúcsfotók százai, az apró ablakokon beszűrődő napfényben pedig alighanem rizsliszt kavarog. Az idős láma szüntelen mormogása tölti be a teret. Mi jövünk.
Tiszteletteljesen leülünk a Vele szemben álló padocskára és csendben figyelünk. Duruzsolása egészen hipnotikus: az áldás sorai egybeolvadnak a levegővétellel, a kérdések a válaszokkal, a szemkontaktus a távolba révedéssel. Mesevilág ez! A láma szokatlan ritmusban kezdi verni asztali dobját: a feszes bőr hangos lüktetéssé változtatja az íves dobverő érintését. Úgy érzem magam, mintha üstdobok pulzáló dörömbölésében, a vallási kántálástól átszellemülve egy titkos és misztikus rituálé résztvevője lennék! Egy pillantást lopok Dávidra – az előttünk álló hatalmas kalandra gondolok. Látom magam előtt a Hegyet, minket, Titeket. Mindenkit és mindent. A lámától kapott kendőt gondosan a nyakam köré tekerem…
Dingbochéban takaros kis szállás vár minket, szobákhoz tartozó saját toalettel. A vendégházak pozdorjaszerkezete egyedi hangulatot kölcsönöz a menedéknek: egy kicsit olyan, mintha nem is lennénk falak – minden lakó egy térben él. A vacsoránál már bátrabb vagyok, cserébe másnap reggel folytatódnak is fránya gyomorproblémáim. Egy gondolatot erősítek magamban: ez csak ideiglenes.
