Suhajda Szilárd - Napló – 2017. április 19.

A Khumbu-jégesésen való átkelés – holott korábban már keresztülvágtunk rajta – változatlanul újszerű izgalommal tölt el minket. Ezúttal korábbra tervezzük az indulást. Éjjel kettőkor már szedelőzködünk és hamarosan az étkezősátorban hangolódunk: szokásos módon zabkását kanalazunk, gyömbéres teát szürcsölünk, főtt tojást eszünk. Fellobban a pudzsa-oltár lángja, illatos füst borítja el éjszakába burkolózott alaptáborunk központi részét. Hátunkra emeljük Zajo zsákjainkat, felhúzzuk kesztyűinket és fejlámpáink fényében beleveszünk a gleccservilág örökkön változó labirintusába. Újra úton vagyunk. Felemelő érzés!

Érdekes dolog ez az expedíciózás. Emlékszem, 2012-ben milyen elszántan készültem az első pakisztáni utamra. Felemás érzéssel gondolok arra, amit egyik legkedvesebb barátom jóval később, csalódottan vetett szememre - hogy Őt nem hívtam az akkori útra. Rossz érzés, hiszen igaza van és megértem Őt, de ma sem invitálnám, sem Őt, sem senki mást! Hogy is tehetném, miközben én magam búcsúlevelet írtam akkor szeretteimnek! Nem tudtam, mi vár rám, mit tesz majd velem a magasság, minek leszünk kitéve, hogy fogom bírni és főleg, hogy ki fogom-e bírni! Hogy egyáltalán túl fogom-e élni! Talán túlzásnak tűnhet, de élet és halál gondolata, a visszatérés bizonytalansága folyamatosan viaskodott bennem. Hogy is tehetném, hogy bárkit – főleg olyasvalakit, akit ismerek és szeretek –, rábeszéljek, elhívjak, bevonjak olyasmibe, aminek a kimenetelét én magam sem sejtem és kifejezetten félek tőle. Felelősségteljes emberként hogyan is beszélhetnék rá valakit, hogy jöjjön el egy ilyen útra, miközben ismerem a szüleit, a testvérét, az egész családját?! Nem tehetem és nem is szabad megtenni! Ha némi sajnálattal és megértéssel vegyülve is, de könnyű szívvel vállalom, ha ezt valaki mégsem érti meg: nem várható az, hogy mi csináljunk kedvet, mi hívjunk meg, mi beszéljünk rá egy lehetséges társra egy izgalmasnak tűnő expedíciót! Dávid és én is többször emlegettük az „önvizsgálat” szót az elmúlt hónapokban. Ez a lényeg! Ez egy olyan dolog, egy olyan kihívás, egy olyan vágy és akarat és elhatározás és bizonyosság, ami bennünk, saját magunkban kell megszülessen és kiforrjon és mint egy makacs gyökér, megkapaszkodjon és kisarjadjon! Ez a kristálytiszta vágyódás és akarás és elszántság lesz az a mozgatórugó, ami végül az ötletet, az álmot a megvalósítás útjára fogja terelni! Ez lesz az út, ez lesz minden gondolat, ez lesz az életünk! Ezt nekünk kell kimondani, nekünk kell akarni! Nem egymás miatt, nem mások miatt csináljuk! Nincs helye mellébeszélésnek és bizonytalanságnak, időhúzásnak, „majdozásnak”. Bár hatalmas kalandról van szó, életre szóló élményről és kitörölhetetlen, nehezen leírható emlékről, amit aztán végig magunkkal viszünk majd, de ez nem egy buli, amire csak úgy be lehet ugrani, mert jófejségből meghívnak vagy rábeszélnek minket! Önvizsgálat – valóban erre van szükség! De még most, menet közben is! Megannyi kérdést teszek fel magamnak: mi lesz most? Mit hoz a következő kör? Tényleg akarom ezt? Tényleg képes vagyok rá? Ott akarok lenni? Meg akarom, meg tudom csinálni? Hiszek magamban? Hiszek a társamban? Az erőnkben? A szívósságunkban? A szerencsében? A visszatérésben? Gondolatban szinte eggyé válok a mellettem fújtató bajtárssal, a hágóvasam alatt sercegő kék jéggel, a hidegen metsző széllel, a napfénnyel, a sötétséggel; eggyé válok a Heggyel, az erőfeszítéssel, minden egyes keserves mozdulattal és lépéssel, a szépséggel, ami körülvesz! Egy leszek a félelemmel, az örömmel, a szerelemmel, ami újra és újra arra emlékeztet, ki vagyok és kihez tartozom. Most az Everest életem színhelye, a mászás, az állhatatosság a kiteljesedésem, és bizony könnyen eljutok arra a pontra, hogy kiszakadjak: igen, úgy érzem, mintha kiszakadnék, a magasságban belevesznék egy másik világba! A mi világunkba, amit csakis itt, csakis mi láthatunk és érezhetünk! Pedig ott az életünk, az otthonunk, mindenki, aki vár ránk és szeret minket! Mint egy aranyfonál, melynek mentén visszatalálok a valóságba, a szerelem gondolata a legőrültebb percekben is arra emlékeztet, ki vagyok valójában! És akkor itt a másik érdekes dolog: a valóság! Hiszen valóságból nem csak egy van. Idelent és odafönt is megtaláljuk a valóságunkat, önmagunkat. Minden világból viszünk magunkkal a másikba és a másikból is emebbe – a töredékekből összeáll az egész, a szélsőségekből a középút, különböző valóságainkból az egyensúly. Egyszerre vagyunk itt és otthon Veletek, egyszerre vagyunk a lenti világban és egyszerre otthon, odafent.

Hosszú az út az alaptábortól a kettes táborig. A Hallgatás-völgye véget nem érő, forró mint egy katlan, csendes és néma. A monoton lépkedés átadja a helyet a gondolatoknak. Elmélkedem hát. A 6400 méter körüli táborhely közelében tiszta jeget bányászok, olvasztunk, teát főzünk. A felhők felett térünk nyugovóra… A hideg, a Nap vörösen izzó fénye, a ritka levegő, Dávid a szomszédban, a főzőben fortyogó víz, a sátrakat ringató szél, a hálózsákom melege, a lány a fényképen – ez mind valóság.