Klein Dávid - Napló – 2017. április 24.

Óvatosan balra fordulok. Meglepően engedékeny körülöttem a tér: se jégtömb, se a sátor fagyott anyaga nem feszül nekem. Balra tapogatódzom: eltűnt Szilárd. És eltűnt a mellkasomból a feszítő érzés, a fejemből a lüktetés is. Lassan és komótosan nyújtózom, mint egy vidám sünmalac, meghemperedem a hálózsákomban és teljes testemmel elfogadom, átélem: idelent vagyok, a kényelmes, biztonságos, otthonos és meleg alaptáborban.

 

Az első nap idelent mindig minden olyan gondtalan és vidám. Még messze a következő kör, még csak nagy vonalakban tervezünk, inkább álmodozunk. Hihetetlen elégedettséggel tölt el a tudat, hogy – a hegy teljes lakóssága közül elsőként – a mi párosunk már éjszakázott a hármasban. Megint van időtartalékunk, a döntéseinket nyugodtan, megfontoltan hozhatjuk meg, nem kell marginális lehetőségekre rámozdulnunk és hazárdíroznunk…

Nagyon büdös vagyok. Odafent persze nem tűnt fel, de idelent más. Szépen növekszik a sátram előterében a mosásra váró ruhadarabjaim kupaca. Egy másik kupacba kerülnek a lemerült elektromos kütyük: rádió, pulzoximéter, lámpa, telefon, miegyéb…

Edina féltő gondoskodással vesz körül minket: az asztalon tea, víz, Kalifa nyalánkságok, Biotech Recovery zselé – igazi csemege csomag.

Az alaptábori napelem / akkumulátor rendszerünk viszont végleg bedobta a kulcsot. A 46 kg-os szörnyeteg már végleg nem hajlandó se felvenni, se leadni áramot. Lényegében levélnehezéknek jó. Megállapodunk a katmandui dealer-el, hogy kapunk egy újat a bekrepált jószág helyett. A szállítás persze így is sok száz dollárunkba kerül majd – a kiesett napokról nem is beszélve…